Menü Bezárás

Gondolatok Szent István napjára

 Nemzeti ünnepeink közül kiemelkedik egy, amelyet az Országgyűlés 1991-ben állami ünnep rangjára emelt, ez pedig Szent István és az államalapítás emléknapja, augusztus huszadika.

E napon 1083-ban Szent László király utasítására és VII. Gergely pápa jóváhagyásával Székesfehérvárott oltárra emelték az első magyar királyt. Ezzel elismerték keresztény érdemeit, köztük Magyarország megtérítésének és egy modern államigazgatás kiépítésének fáradságos és emberfeletti munkáját is. Első királyunk életműve felért egy korabeli modern rendszerváltoztatással.

Az első ezredforduló táján a magyarság kereste a helyét Európában. A 955. évi augsburgi vereséggel nyilvánvaló lett, ha ez a nép meg akar maradni, akkor a kalandozó politikát nem lehet tovább folytatni. Európában ekkor kezdett kirajzolódni régi Római birodalom keresztény változatának terve is, amit II. Szilveszter pápa és III. Ottó német-római császár igencsak szorgalmazott. A magyaroknak, ha nem akartak megsemmisülni, bele kellett illeszkedniük ebbe a tervbe, de úgy, hogy ősi büszkeségüket és függetlenségüket megtartsák.

Az átalakulás keresztülvitelét, nemcsak az idő kényszere, hanem a keresztény lelkületű király szent lelkesedése is siettette. Első szent királyunk pontosan látta, hogy a magyarság milyen fenyegető sors előtt áll: rövid időn múlt, hogy a nyugat-kelet közé szorult, lemaradt magyarság a temetőjét találja-e itt, miután örökké vérezve bebarangolta a fél világot – vagy szép, bíztató, hosszú jövő elé néz-e.

Az egyesített magyar nemzetet kemény abroncsként fogta össze a szigorú szentistváni törvény. Kegyetlenül szigorú, sokszor halálosan sújtó volt a törvény, de építő és elviselhető, mert betartásától nem mentette fel soha magát a törvényhozó.

István igazságszeretetéről joggal beszélnek a kortársak, és növekvő erkölcsről, földművelésről, építésről tanúskodnak a tények.

A leghathatósabb ösztönzést nem a törvény erejével, hanem saját példaadásával biztosította. Igazi nagyságát nemcsak állam- és törvényszerzői tevékenységében kell keresni, hanem egyéniségének rendkívüli nevelő hatásában is. Kortársai komolyságát, megvesztegethetetlen igazságszeretetét és szigorúságát emelik ki. Szigorúságára jellemző, hogy még Szent Gellértnek, a nagybefolyású udvari nevelőnek is nehéz dolga volt, ha valaki számára kegyelmet akart kieszközölni. (Kézfeje nem véletlenül maradt ránk ökölbe szorítva.)

A korabeli beszámolók szerint ugyanakkor alázattal hajolt le a rászorulókhoz, segített a legszegényebbeken, mert a szenvedőkben Krisztust látta, igazságossága pedig messze földön híres volt – bár erről az elmúlt évtizedekben kevesebbet hallottunk…

A kalandozások vad féktelenségei után a magyarság az ő élete példáján okulva eszmélt rá, hogy az erkölcs és törvény követése nem üres szó, hanem komoly valóság, és azokat életté kell váltani.

Az elmúlt ötven évben István királyt egy erőszakkal modernizáló uralkodónak próbálták beállítani, aki politikai taktikából vette fel a kereszténységet, mert abban a korban csak így biztosíthatta a megmaradást. Látnunk kell azonban, hogy első királyunk valóban keresztény volt, a szó igazi értelmében, ennek a meggyőződésnek minden értékével együtt. Törvényei által ezek az értékek és elvek váltak valóra a magyarság életében, és tartották meg ezer esztendeig.

A szent királynak erre a határozott meggyőződésre és a következetes lelkületre volt szüksége az országnak, amikor a pusztulás küszöbén állt. Ma, ezer esztendővel később, amikor valójában ismét egy honalapítás történik, újra hasonló szenvedélyes határozottságra van szüksége az országnak.

Az éppen letelepedett magyarság, akkor nem értette teljesen, hogy mi miért történik körülötte és vele. Ma sokkal jobban tudjuk a születő döntések okait és legfőképpen a céljait. A cél a nemzeti közösség újra teremtése, aminek egyik szép jelensége a mai állampolgársági eskü, az elhalást megakadályozandó a demográfiai helyzet radikális megváltoztatása, a munka becsületének visszaállítása, több százezer ember visszavezetése a munka világába, és a leszakadó polgártársaink segítése.

Ma is gyors az átalakulás, mert a nemzet életben maradása ezt követeli meg.

Tavaly – a választók bölcs döntésének eredményeként – a pusztulást sikerült elkerülni, azonban még számos tennivaló van hátra. Ehhez pedig kemény és szigorú következetességre van szükség, akárcsak Szent István idejében.

A lelkületünket, a mentalitásunkat, a világképünket kell megváltoztatnunk, különben nincs jövőnk! Ennek a változtatásnak a lényege most nem egy új életmód elsajátítása, hanem „csupán” a fél élvszázados szocialista életvitel elhagyása, és a szentistváni elvekhez való visszatérés.

Ennek jegyében alkottuk meg idén Magyarország Alaptörvényét is, amely kimondja:

„Büszkék vagyunk arra, hogy Szent István királyunk ezer évvel ezelőtt szilárd alapokra helyezte a magyar államot, és hazánkat a keresztény Európa részévé tette.” (Nemzeti Hitvallás, részlet)

Szent István királyunk a számára oly kedves Nagyboldogasszony ünnepére készülve ajánlotta fel koronáját Máriának, ajánlott bennünket Istennek. Ezért tele a lelkünk örömmel és reménnyel, de tele a lelkünk aggodalommal és szorongással is. Látjuk az indulást a megújulás útján, örülünk neki; de vajon végig megyünk-e azon az úton, melyen Szent István végig ment?  Ezt a kérdést minden magyarnak – főként minden közéleti személynek és országgyűlési képviselőnek – fel kell tennie magában.

A mai ünnep alkalom a hálaadásra, de a számvetésre és a teendők felmérésre is. Az erkölcsi megújulás munkáját kezdjük magunkon, tudatosan, a közösségért: a családért, a hazáért, a nemzetért! Segítsen ebben minket is Mária, a Magyarok Nagyasszonya, első szent királyunk, István, és a többi magyar szent és boldog!

Isten áldja Magyarországot!

dr. Aradszki András országgyűlési képviselő

(Elhangzott az érdi városi ünnepségen 2011. augusztus 20-án)