Ünnepi beszéd Szent István napján Diósdon

DSC04699Augusztus 20-án a városi ünnepség ünnepi beszédét Eőry Zsolt önkormányzati képviselő, a KDNP helyi elnöke mondta. A zuhogó eső miatt a hallgatóság (köztük a testvérvárosi kapcsolat 10. évfordulóját ünneplő lengyel barátaink, de a németek és a székelyek is) a művelődési házba szorult. Ez azonban nem szegte a sokaság kedvét, akik a rendezvény végén a frissen megszelt új kenyérből is részesedhettek.
A népzenei és néptánc-bemutatók között elhangzó beszéd szövegét alább olvashatják:

 

Polgármester úr, Tábornok úr, kedves Vendégeink, tisztelt ünneplő diósdi Polgárok!

1, Nemzeti ünnepeink közül kiemelkedik egy, amelyet az Országgyűlés 1991-ben állami ünnep rangjára emelt, ez pedig Szent István és az államalapítás emléknapja, augusztus huszadika. E napon 1083-ban Szent László király utasítására és VII. Gergely pápa jóváhagyásával Székesfehérvárott oltárra emelték, vagyis szentté avatták az első magyar királyt. Ezzel elismerték keresztény érdemeit, köztük Magyarország megtérítésének és egy modern államigazgatás kiépítésének fáradságos és emberfeletti munkáját is. Első királyunk életműve felért egy korabeli modern rendszerváltoztatással. Ezen kívül azonban más párhuzamokat is felfedezhetünk a két ezredforduló eseményei között, amelyek által Szent István alakja ma is példa lehet számunkra.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Az első ezredforduló táján – akárcsak most – a magyarság kereste a helyét Európában. A 955. évi augsburgi, majd a 958-as nagy konstantinápolyi vereséggel nyilvánvaló lett, hogy a kalandozó politikát nem lehet tovább folytatni, ha a nép meg akar maradni. A honfoglalással olyan társadalmi környezetbe érkeztünk, ahol a pogány nomád életmód a pusztulást jelentette volna, mint sok más, hasonló jellegű nép számára. Ugyanakkor Európában kirajzolódni látszott a régi Római birodalom keresztény változatának terve is, amit II. Szilveszter pápa és III. Ottó német-római császár dédelgetett és szorgalmazott. A magyaroknak, ha nem akartak megsemmisülni, bele kellett illeszkedniük ebbe a tervbe, de úgy, hogy ősi méltóságukat és függetlenségüket megtartsák. Ezt már Géza fejedelem felismerte, aki maga is megkeresztelkedett, e döntése azonban még politikai indíttatású volt.

(Megjegyzem: lengyel barátaink is ebben az időben, 966-tól veszik fel a kereszténységet, és alakulnak egységes állammá I. Mieszko uralkodása alatt. Szent István a lengyel mintát veszi alapul például az egyházszervezet kialakításában. Innentől történelmünk nagyon hasonló. Jellemző, hogy ezer év alatt sohasem viseltünk egymás ellen háborút, sőt mindig segítettük egymást a nehéz időszakokban.)

2, A szükséges politikai, társadalmi és vallási átalakulás keresztülvitelét, amit alkalomszerűen szigor és kemény fellépés kísért, nemcsak az idő kényszere siettette, hanem a keresztény lelkületű király szent lelkesedése is. Ő meglátta, hogy a magyarság milyen fenyegető sors előtt áll: rövid időn múlt – akárcsak most –, hogy a nyugat-kelet közé szorult, lemaradt magyarság a temetőjét találja-e itt, miután örökké vérezve bebarangolta a fél világot – vagy szép, bíztató, hosszú jövő elé néz-e.

Az egyesített magyar nemzetet abroncsként fogta össze a kemény szentistváni törvény. Kegyetlenül szigorú, sokszor halálosan sújtó volt a törvény, de építő és elviselhető, mert betartásától nem mentette fel soha magát a törvényhozó. Igazságszeretetéről joggal beszélnek a kortársak, és növekvő erkölcsről, földművelésről, építésről tanúskodnak a tények. A történelem krónikásai ugyan mondhatják, hogy Szent Istvánt politikai éleslátás keresztelte meg, és ugyanez a politikai meggyőződés vezérelte egész életén keresztül. De mi azt valljuk, hogy nevelőjének, Szent Adalbert püspöknek szelleme, valamint Szent Gellért püspöknek segítő barátsága őt nemcsak kereszténnyé nevelte, hanem szentté nemesítette. A szent jellemből pedig nem hiányzott az imádság lelke, a határozott céltudatosság, az újítás kemény következetessége, a törvénytisztelő engedelmesség, az egyházhűség és az apostoli lelkiség sem.

A leghathatósabb ösztönzést nem a törvény erejével, hanem saját példaadásával biztosította. Igazi nagyságát nemcsak állam- és törvényszerzői tevékenységében kell keresni, hanem egyéniségének rendkívüli nevelő hatásában is. Kortársai komolyságát, megvesztegethetetlen igazságszeretetét és szigorúságát emelik ki. Ez utóbbira jellemző, hogy még Szent Gellértnek, a nagybefolyású – és tragikus sorsában Diósdhoz is kötődő – udvari nevelőnek is nehéz dolga volt, ha valaki számára kegyelmet akart kieszközölni. (A király kézfeje nem véletlenül maradt ránk ökölbe szorítva.) A korabeli beszámolók szerint ugyanakkor alázattal hajolt le a rászorulókhoz, segített a legszegényebbeken, mert a szenvedőkben Krisztust látta, és – bár erről keveset hallunk – igazságossága pedig messze földön híres volt.

A kalandozások vad féktelenségei után a magyarság az ő élete példáján okulva eszmélt rá, hogy az erkölcs és a törvény követése nem üres szó, hanem komoly valóság, és azokat életté kell váltani.

Az elmúlt ötven évben István királyt egy erőszakkal modernizáló uralkodónak próbálták beállítani, aki politikai taktikából vette fel a kereszténységet, mert abban a korban csak így biztosíthatta a megmaradást. A szocialista-ateista rendszer és a liberálisok bukott szellemi örökösei ma is ezt próbálják elhitetni velünk, amikor azt állítják, hogy az Egyház politizál vagy rátelepszik a nemzeti ünnepekre. Látnunk kell azonban, hogy első királyunk valóban keresztény volt, a szó igazi értelmében, ennek a meggyőződésnek minden értékével együtt. Törvényei által ezek az értékek és elvek váltak valóra a magyarság életében, és tartották meg ezer esztendeig.

Tisztelt Ünneplő Barátaim!

3, A szent király eme határozott meggyőződésére és következetes lelkületére volt szüksége az országnak, amikor a pusztulás küszöbén állt. Ma, ezer esztendővel később, amikor valójában ismét egy honalapítás történik – a tatárjárás után immár a harmadik –, akkor hasonló szenvedélyes határozottságra van szükségünk. Ma is gyors az átalakulás, mert a nemzet életben maradása ezt követeli meg. Négy évvel ezelőtt – a választók bölcs döntésének eredményeként – a pusztulást sikerült elkerülni, azonban még ma is számos tennivaló van hátra. Ehhez pedig kemény és szigorú következetességre van szükség, akárcsak Szent István idejében. A lelkületünket, a mentalitásunkat, a világképünket kell megváltoztatnunk. Ennek a változtatásnak a lényege most nem egy új életmód elsajátítása, hanem „csupán” a fél élvszázados szocialista és liberális életvitel elhagyása, és a szentistváni elvekhez való visszatérés, azoknak mai módon való alkalmazása.

Ennek jegyében alkotta meg az Országgyűlés Magyarország Alaptörvényét is, amely kimondja:

„Büszkék vagyunk arra, hogy Szent István királyunk ezer évvel ezelőtt szilárd alapokra helyezte a magyar államot, és hazánkat a keresztény Európa részévé tette.” (Nemzeti Hitvallás, részlet)

4, Azonban – tovább elemezve a történelmet – azt találjuk, hogy hiába nyilvánította ki az első magyar király azon szándékát, hogy a Nyugathoz kívánja csatlakoztatni országát, hiába kért és kapott a nyugati kereszténység fejétől koronát, éppen a Nyugat birodalmainak uralkodói indítottak fegyveres támadásokat a fiatal Magyarország ellen. Miért? Mert ez a nemzet a méltóságát, függetlenségét és nemzeti önbecsülését, öntudatát nem akarta föladni. Erős politikai kapcsolatokat alakított ki a bizánci kereszténység felségterületén található államokkal (pl. a görögökkel, bolgárokkal) is. Sok hagyományt megtartott a korábbi magyar életmódból és szokásvilágból, amelyek nem voltak úgymond „kompatibilisek” a Nyugat szokásaival. Nem utolsó sorban pedig az új birodalom kiépítése zavarta a korabeli nyugati nagyhatalmak megszokott gazdasági-politikai berendezkedését. Konkurencia lett, amit nem vettek jó néven.

Ezért nem volt véletlen, hogy az 1000-ben megszületett Magyar Királyságot a német-római császár a következő évtizedekben számos alkalommal megtámadta (II. Konrád 1030, III. Henrik 1042, 1043, 1044, 1051, 1052), majd pedig az úzok (1068), a csehek (1069) és a bizánci császár által küldött kunok (1091) próbálták hazánkat elpusztítani – sikertelenül. Végül Európának el kellett fogadnia, hogy a földrész közepén egy új, gazdaságilag és politikailag erős nemzet vette birtokba a Kárpát-medencét. (Megjegyzem: Szt. István soha nem indított hódító háborút!)

Bár – meggyőződésem szerint – a történelem nem ismétli önmagát, azonban tud egy korábbihoz nagyon hasonló helyzeteket produkálni. Korunkban éppen ez történik. Ugyanis ma is szükség van Magyarország felemelésére, különben elveszítjük önállóságunkat, függetlenségünket.  Az egyesült Európán kívül Magyarországnak nincs jövője. Azonban egyesek ma olyan Európát álmodnak meg és akarnak lenyomni a torkunkon, amely már nem az, aminek indult, hanem a nemzeti önrendelkezés feladását követelné meg egy Európai Egyesült Államok létrehozásával. Magyarország ennek öntudatosan ellenáll, miközben – folyamatosan deklarálva nyugati elkötelezettségét – határozott kapcsolatokat épít ki kelet felé is, hiszen Közép-Európa csak így lehet biztonságban. Eközben hazánk elkötelezi magát ezeréves, keresztény ihletésű történelme mellett. A nyugati trenddel szemben az olyan erkölcsi törvények tiszteletben tartásáért is síkra száll, mint például a házasság védelme vagy az élet feltétlen tisztelete. Kiépíti és megvédi gazdasági és politikai pozícióit, és nem fogad el minden nyugati diktátumot, amellyel önállóságát veszélyeztethetnék. Ez pedig érdekeket sért Nyugaton, nem is kicsiket.

Ezért – mint ezer éve a német-római császár – a Nyugat nagyhatalmai most is támadásokat indítanak Magyarország ellen. Ma nem fegyverrel, hanem diplomáciai és pénzügyi kényszerhelyzetekkel. Nálunk mégis növekszik a termelés, csökken a munkanélküliség, és nem függünk a pénzügyi diktátoroktól. A nemzet pedig – Trianon óta először – közjogilag újra egységes, a budapesti Kossuth téren már nem az Ország Háza, hanem a Nemzet Háza áll. Vagyis mi most is nyerésre állunk, mint ezer esztendővel ezelőtt.

Ez Szent István öröksége, és annak méltó folytatása.

Kedves ünneplő Barátaim!

5, Ne feledjük azt sem, hogy az egyház- és államalapítás monumentális feladatai mellett a belpolitikát tekintve Szent Istvánnak két szélsőséggel kellett megküzdenie: az ősmagyar múltat hirdető (ma úgy mondanánk: szélsőjobboldali) Koppánnyal, és azzal a Nyugatnak behódoló, a függetlenségünket feladó, áruló politikával is, amit ma balliberálisnak mondanánk, és amelynek képviselőjeként később Orseolo Péter hűbéri esküt tett a német császárnak. Első királyunk hosszú távon ezen a területen is sikerrel járt.

6, Ezeréves történelmünk folyamán számos magyar államférfi tekintette példaképének első uralkodónkat, kezdve a sort Szent László királlyal, majd folytatva IV. Bélával, Nagy Lajossal, Luxemburgi Zsigmonddal – vagy gondolhatunk Széchenyire és Deák Ferencre, de felidézhetjük gróf Apponyi Albert vagy gróf Teleki Pál miniszterelnök alakját is, egészen napjainkig. Mindnyájan tudták és tudják, hogy a magyarság csak akkor menthető meg és virágoztatható fel, ha egységet alkot. Tevékenységük nyomán mindig felvirágzás, boldogabb élet következett a Kárpát-medencében, még ha rövid időre is. Akkor viszont, amikor az egységet tönkretette a rendszeresen felbukkanó széthúzás mételye, akkor általában nem csak a további boldogulás maradt el, hanem az addig vérrel-verejtékkel elért eredmények is elvesztek. Ez országos és helyi szinteken egyaránt igaz.

Említett nagyjainknak maradandó politikai életműve mögött azonban szilárd meggyőződés, a keresztény hit állt. Enélkül ugyanis nem lehet emberközpontú politikát folytatni. Szépen fejezi ezt ki első királyunknak fiához, Imre herceghez írott Intelmei.

Hölgyeim és Uraim!

7, A jó vezető először példát mutat, és csak azután követel. Szent István ebben is példakép kell legyen, nem csak a politikai vezetőknek, hanem minden közösség vezetőjének, kezdve a legkisebben: a családon.

Az erkölcsi megújulás munkáját tehát kezdjük magunkon, tudatosan, a közösségért: a családért, a városért, a hazáért, a nemzetért! Nem korszerűtlen és nem elavult életfelfogás és életcél ez! Saját lelki megújulásunk azután már magával hozza a szűkebb és a tágabb társadalom megújulását, felvirágzását is, és ekkor mondhatjuk majd, hogy a fundamentum, az alap, amelyre építünk, sziklaszilárd, mint Szent Istváné. Ez a sziklaalap őrzi majd meg a családot, a várost, a hazát és a nemzetet.

Hiszen, mint tudjuk, a bölcs ember nem homokra, hanem sziklára építi a házát.

Adja Isten, hogy így legyen!

Isten áldja Magyarországot! Isten áldja Diósdot!

Köszönöm, hogy meghallgattak! 


2019. június 20., csütörtök - Rafael







Diósdi Fidesz - kapcsolat@diosdifidesz.hu

Készítette: Olcsó Weboldal
WEB Experts – web design • WORDPress