Dr. Aradszki András ünnepi beszéde Érden

Nemzeti ünnepünkön, október 23-án délelőtt, az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc kitörésének emléknapján dr. Aradszki András országgyűlési képviselő is beszédet mondott, amelyet alább olvashatnak:

Tisztelt Polgármester úr, kedves Ünneplők!

1,  ’56-ban, azaz 56 évvel ezelőtt ezen a délelőttön nagy várakozás és egyben zűrzavar volt érzékelhető a budapesti levegőben: a korábbi hónapok változásai és a lengyelekkel való szolidaritás kifejezésének szüksége utcára vitték a fiatalokat. Ők kiáltványukkal hívták a munkásokat és mindenkit, aki változást akart a sztálini önkénnyel szemben. Ezzel szemben a hajnalban Titótól hazaérkezett Gerő Ernő pártfőtitkár és kísérete a hírtől megrettent, és betiltott minden fajta tömegrendezvényt.

Ennek ellenére – a diktatúra rendőrségével és az ÁVH-val mit sem törődve – a lelkes tüntetők kivonultak a lengyel Bem tábornok szobrához, Sinkovits Imre elszavalta a Nemzeti dalt, majd a százezernél is több tüntető a Parlament elé vonult. Közben az államhatalom újra engedélyezte a megmozdulást, este azonban Gerő már szovjet segítséget kért. Nem volt nehéz, hiszen a „nagy testvér” itt volt. A kertek alatt… Ugrásra készen… Ágyúval, tankkal, légierővel.

A tüntetők mégis mentek. És kikövetelték Nagy Imre állásfoglalását, ledöntötték az antikrisztus Sztálin óriásszobrát, elfoglalták a Magyar Rádiót, és néhány nap alatt kiverték a szovjeteket Budapestről.

Százötvenezer fegyvertelen ember a világ legnagyobb szuperhatalmának fegyveres erejével szemben! Józan ésszel tekintve reménytelen vállalkozás, mert a matematika és a fizika törvényei lehetetlennek mutatják a győzelmet. A józan ésszel gondolkodó, realista, mindent megfontoló ember őrülteknek tartja azokat, akik ilyen kísérletbe belevágnak.

Csakhogy ilyenkor nem csak a józan ész, hanem a szív is diktál: az igazságérzet, a család- és hazaszeretet, valamint a szabadság vágya az, ami a hajtóerőt adja: a hit egy természetfölötti igazságosságban, amelyet az embernek követnie kell. A szív és a lélek szabadság és igazságosság utáni vágya legyőzte a félelmet, utána pedig legyőzte a zsarnokságot.

2, Sajnos még ma, 1989 után 23 évvel is sokszor szembesülünk azzal, hogy ismét szabadságharcot kell vívnunk. Mert érezzük, hogy ez a magyar világ, amelyben élnünk kell, még mindig nem a valódi szabadság és nem az igazságosság világa. Valaki vagy valakik megint vagy még mindig diktálni akarnak nekünk, kényszerhelyzetbe hoznak, becsapnak és zsarolnak minket. Most nem lőfegyverekkel, hanem a karvalytőkével. Olyan pénzügyi és gazdasági csapdába akarnak belehajszolni, amit ésszerű és kiszámítható gazdaságpolitikának álcáznak. Eközben további hitelfelvételt, jövedelem- és nyugdíjcsökkentést, konkrét lakossági megszorításokat várnak el, hogy aztán erre hivatkozva meg lehessen buktatni a nemzeti-keresztény kormányt. Az igazságérzetünk azonban tiltakozik; mert tudjuk, hogy mi magunk is talpra tudjuk állítani ezt az országot, és nem kérünk újra „külső segítséget” a „baráti országoktól”. ’56-ban már kaptunk, elég volt!

A racionalista okosoktól azt halljuk, hogy eszetlenség szembe menni a mindent irányító pénzvilággal, mert biztos a bukás. Inkább be kell simulni az elvárások rendszerébe, hiszen kis ország vagyunk: álljunk csak be a sorba.

Igen ám, csakhogy ’56 nem ezt az örökséget hagyta ránk! Hanem azt, hogy nem csak a józan ész, hanem a szív is diktál. Miniszterelnökünk a jövő Európájáról beszélve éppen néhány napja fejtette ki az Európai néppárt ülésén, hogy „csak a józan ész, a gazdasági racionalitás nem lesz elég. Európának be kell látnia, hogy a versenytársai használnak lelki felhajtóerőket is, spirituális, ha úgy tetszik vallási felhajtó erőket, lelkileg jobb állapotban vannak, mint mi vagyunk. Ezért a józan ész mellé a szívünket is oda kell tenni – ez a kettő együtt újíthatja meg Európát, és erről bátran kell beszélni, mert ha mi, kereszténydemokraták nem beszélünk róla, a liberálisok, meg a szocialisták biztosan nem fognak”.

Ez a győzelem záloga. Megtanulni ’56 hőseitől, hogy valódi szabadságot és igazságosságot csak a lélek és a szív lendületével, lelkesedéssel és odaadással lehet kivívni. Mert a Rákosi-rendszer félelemkeltése, lelki terrorja és mindenhatóság-igénye nem volt sokkal nagyobb, mint ma a pénzvilág és a bankok diktatórikus törekvései. Ahogy akkor az igazságosság és a szabadság vágya indította a magyar tömegeket ellenállásra, úgy ma is ez az igény mozdíthat bennünket a valódi szabadság felé. Kitartással és tisztességes munkával meg tudjuk mutatni, hogy IMF, Világbank és újabb hitelek nélkül is élvonalba kerülhet Magyarország. Most nincs itt a „nagy testvér” a kertek alatt, ugrásra készen – ágyúval, tankkal, légierővel…

3, És hogy hogyan lehet mindezt megvalósítani? Van-e egyáltalán olyan példakép, aki az elmúlt évszázadban soha nem volt politikai szélkakas, hanem tudott buzdítani és kiállni a valódi szabadság és igazságosság mellett? – Nagy Imre, Maléter Pál, Gimes Miklós, Losonczy Géza, Bibó István, Pongrácz Gergely neve ismerősen cseng, de annyi ’56-os politikus és szabadságharcos híresség mellett szinte alig beszélünk arról a személyről, aki a forradalom és a szabadságharc egyik fő jelképe, és aki az állandóságot tudta megtestesíteni az örök értékek mellett való több éves következetes kiállásával: Esztergom érsekéről, Magyarország hercegprímásáról, Mindszenty József kardinálisról. Idén emlékezünk születésének 120. évfordulójára.

Ő 1948 karácsonya óta a kommunisták börtöneiben raboskodott, felsőpetényi rabságából október 30-án hozta Budapestre Pálinkás-Pallavicini Antal őrgróf szabadságharcos különítménye. Rövid tájékozódás után, november 3-án este – a szovjet orvtámadás előtt néhány órával – mondta el első (és egyben utolsó) rádiószózatát. Ebben ki is mondta személyes hitelességének fő forrását:

„Igen gyakori mostanában annak a hangsúlyozása, hogy a nyilatkozó a múlttal szakítva, őszintén beszél. Én ezt így nem mondhatom: nem kell szakítanom a múltammal. Isten irgalmából ugyanaz vagyok, mint aki voltam bebörtönzésem előtt. Ugyanazzal a testi és szellemi épséggel állok meggyőződésem mellett, mint nyolc éve. (…)

Azt sem mondhatom, hogy most már őszintén beszélek, mert én mindig őszintén beszéltem; vagyis kertelés nélkül mondtam azt, amit igaznak és helyesnek tartok.”

Mit is mondott ez a szentéletű főpap 1945 óta változatlanul? Mit is tartott olyan fontosnak, hogy Rákosi Mátyás és Péter Gábor minden fizikai kényszert megpróbált bevetni ellene?

Azt, hogy  védjük meg a hitünket. Védjük és erősítsük meg a családjainkat. Védjük meg az ifjúságot és neveljük erkölcsösen, mert csak így építhetünk virágzó hazát. Becsüljük a múltat, az idősek tapasztalatát, és dolgozzunk szorgalmasan a jövőn. Vagyis védjük és erősítsük meg mindazt, amit a szocialisták, a kommunisták és a liberálisok végképp el akarnak törölni – az egyenlőség és ma egyre inkább a tolerancia jegyében.

Az elszámoltatás jogos igényével ő is szembesült azokban a novemberi napokban, és a véleménye a következő volt: „a törvényes felelősségre vonásoknak minden vonalon, éspedig független és pártatlan bíróság útján kell bekövetkezniük.  A magánbosszúkat el kell kerülni, ki kell küszöbölni. A bukott rendszer részesei és örökösei külön felelősséget viselnek saját tevékenységükért, mulasztásért, késedelemért vagy helytelen intézkedésért.”

Ennek az útmutatásnak szellemében kell nekünk is tekintenünk a már folyamatban lévő ügyekre és a jövőben megindítandókra.

Figyeljünk fel a bíborosra: ’56 alakjai közül ő messze kimagaslik, mert nem hatott rá a napi politika, nem hódolt be senkinek és nem volt karrierista, csupán Istenét és hazáját szerette. „Állok Istenért, Egyházért, Hazáért, mert ezt a kötelességet rója rám a nagyvilágon legárvább népem történelmi szolgálata. Nemzetem szenvedése mellett a magam sorsa nem fontos” – mondta.

Az sem új jelenség, hogy magyar állampolgárok külföldön, ellenfeleink körében a törvényes magyar kormányt és ezáltal a nemzetet rágalmazzák, támadják. Őeminenciája erre így reagált:

„Katolikus hitünk táplálja magyar hazaszeretetünket, mert arra tanít, hogy a hazaszeretet Istentől belénk oltott és Krisztustól megszentelt érzés…” „Mi nem akarunk mások lenni, mint magyarok! Nem tűrjük, hogy magyarok Magyarországot ócsárolják! A magyar ne juttassa a magyart lakat alá! A magyar ne árulkodjék a magyarra! Mi megbecsülünk mindenkit, akik egyek velünk magyarságunkban. Azon leszünk, hogy a könnyező Szűzanya ne sírjon hiába felettünk!” (1946.) „Ha Magyarország teljesen elbukik a marxizmus áradatában, egész Európa számára sírba száll a szabadság.”

Alapvető meggyőződése azonban optimista volt: „Ha lesz egymillió imádkozó magyar, nem félek a jövőtől.”

5, Erősödjünk hát meg lélekben, az eszünk mellett a szívünkre is hallgassunk, mert így elérhetjük, sőt csak így érhetjük el a vágyott szabad és igazságos társadalmat. Azt, ahol aki akar, az dolgozhat, aki dolgozik, az boldogulhat, ahol a rászorulóan szükség szerint segítenek, ahol az igazságosság és a szabadság békét és előrehaladást szül. XII. Pius pápa 1956. november 5-én ezt írta: „minden népet és társadalmi osztályt csakis olyan békére buzdítunk, amely igazságosságon, amely szabadságon, amely szereteten alapul és abból táplálkozik.”

Emlékezzünk hát méltósággal a szabadság és az igazságosság hőseire, azokra is, akikre a kommunista vezetők utódai hat évvel ezelőtt támadtak Budapesten – figyelmeztetésül, nehogy elfelejtsük a szocialista uralom magyarországi hőskorát. Csakhogy elfelejtették, hogy most már – bár nem rajtuk múlott – nincs itt a „nagy testvér” a kertek alatt, ugrásra készen – ágyúval, tankkal, légierővel…

Adja Isten, hogy se ők, sem utódaik soha ne térjenek vissza a hatalomba!

Szép ünnepet kívánok Mindnyájuknak!

Eőry Zsolt személyi titkár


2019. március 19., kedd - József







Diósdi Fidesz - kapcsolat@diosdifidesz.hu

Készítette: Olcsó Weboldal
WEB Experts – web design • WORDPress