Eutanázia. Lehet-e kegyes megoldás?

Feszület felhőbenEu thanatosz (ευ θανατος) = jó halál.

A papi zsolozsma Completoriumában (Befejező imaóra) mindennapi esti imaként ezt a kérést találjuk: „A nyugodalmas éjszakát és a jó halál kegyelmét adja meg nekünk a mindenható Isten! Ámen.”

„Eutanázia”. Ma a köznyelvben „kegyes halál”-nak fordítják. Azt értik rajta, hogy egy gyógyíthatatlan és nagyon szenvedő beteg földi élete megrövidíthető – merő együttérzésből és humánumból. Vagyis egy jótett. Pártolói arra alapoznak, hogy a szenvedést ki kell küszöbölni az emberi életből, mert nincs értelme. Annak, aki szenved és emberi vélemények alapján nem gyógyítható, jobb, ha nem él tovább. Ezért – mondják – mindenkinek joga van kérni az eutanáziát, vagyis azt, hogy ha ő úgy látja jónak, akkor orvosi segítséggel (vagy anélkül) vessenek véget az életének. Mert a szenvedés rossz. Mert a szenvedéssel nem tudunk mit kezdeni. Mert a haldokló már nem hasznos tagja a társadalomnak, hanem csak fölemészti a költségvetés és a társadalombiztosítás pénzügyi tartalékait, miközben nem termel. Amikor valaki a maga számára kéri az eutanáziát, tulajdonképpen „asszisztált öngyilkosságot” követ el.

Ennek a ténykedésnek különböző fokozatai lehetnek. Legnépszerűbb aktív és passzív eutanáziáról beszélni. Ahhoz, hogy helyes erkölcsi értékelést tudjunk adni az eutanáziáról, először meg kell határoznunk: eutanázián a szó szoros értelmében olyan cselekvést vagy mulasztást értünk, mely természete és a végrehajtó szándéka szerint halált okoz, azzal a céllal, hogy megszüntessen minden fájdalmat. Az eutanázia tehát a szándékban és a használt módszerekben van.

Különbözik tőle a döntés („passzív eutanázia”), amellyel valaki elutasítja az úgynevezett túlbuzgó gyógyítást, azaz olyan orvosi beavatkozásokat, amelyek nem felelnek meg a beteg állapotának, akár mert nincsenek arányban a várható eredménnyel, akár mert túlságosan nagy terhet jelentenek a betegnek és családjának. Ezekben a helyzetekben, amikor közeli és elháríthatatlan halál várható, tudatosan el lehet utasítani olyan beavatkozásokat, melyek csak egy pislákoló és kínos élet megnyújtását hoznák, anélkül azonban, hogy megszakítanák az ilyen állapotban normálisnak tekintett eljárásokat. Kétségtelenül fönnáll az erkölcsi kötelesség, hogy az ember gyógyítsa és gyógyíttassa önmagát, de e kötelezettséget a konkrét helyzetekhez kell mérni; tehát mérlegelni kell, hogy a rendelkezésre álló gyógyítási lehetőségek tárgyilagosan arányban állnak-e a várható gyógyulással. A rendkívüli vagy aránytalan beavatkozásokról való lemondás nem azonos az öngyilkossággal vagy az eutanáziával; sokkal inkább az emberi állapot elfogadása a halál színe előtt. (vö. II. János Pál: Evangelium Vitae 65) Szép példáját adta ennek Boldog II. János Pál pápa, amikor halálos betegen azt kérte: „Hagyjatok elmenni!”

Magyarországon egyesek nemrég útjára indítottak egy kezdeményezést az eutanázia engedélyezésének támogatására, amely – megfelelő számú aláírás összegyűjtése esetén – kötelezné az Országgyűlést a téma napirendre tűzésére.

 

A) Keresztény szemmel a következő alapelvekkel kell tisztában lennünk az eutanázia témájával kapcsolatban:

Vannak Istentől kapott, egyetemes tiltó törvények, amelyek közül egyik a „Ne ölj!” parancs a Mózesnek adott tízből. Az emberi élet tisztelete és védelme egyébként a természettörvényből is fakad – amit szintén a Teremtő oltott a teremtett valóságba, amely eltörölhetetlen lenyomatként hordozza azt magában. A II. Vatikáni Zsinat szerint „az emberi élet legfőbb szabálya az egyetemes, objektív, örök isteni törvény” (Dignitatis humanae 3), amely nem változik és nem változtatható.

Boldog II. János Pál pápa így ír erről a Veritatis Splendor kezdetű erkölcstani enciklikájában:

„A természetes törvény tiltó parancsai egyetemesen érvényesek: minden körülmények között, mindig és mindenkire nézve kötelezőek. Olyan tilalmakról van ugyanis szó, melyek bizonyos cselekedetet egyszer s mindenkorra tiltanak, kivétel nélkül, mert megtétele soha nem egyeztethető össze a cselekvő személy akaratának jóságával,az isteni életre szóló meghívásával és a felebaráttal való közösséggel. Senki soha nem szegheti meg a mindenkit mindenáron kötelező parancsokat, és nem sértheti senkiben, főként önmagában a személyes méltóságot.

Az a tény, hogy csak a tiltó parancsok köteleznek mindig és minden körülmények között, nem jelenti azt, hogy az erkölcsi életben a tilalmak fontosabbak, mint a pozitív parancsok, melyek a jó megtételére köteleznek. A magyarázat inkább a következő: Isten és a felebarát szeretetének parancsa a maga pozitív erejében nem ismer felső határokat, de alsó határt igen, melyet ha valaki átlép, sérti a parancsot. Továbbá amit bizonyos körülmények között kell megtenni, az a körülményektől függ, melyeket nem lehet mind előre látni; ezzel szemben vannak cselekedetek, melyek soha semmiféle körülmények között nem tekinthetők elfogadható válasznak, ti. a személy méltóságának megfelelőnek. Végezetül mindig lehetséges, hogy akár a kényszer, akár más körülmények megakadályozzák az embert, hogy jót tegyen; de soha nem akadályozható meg az, hogy bizonyos dolgokat ne tegyen meg, főleg ha kész arra, hogy inkább meghal, mint hogy rosszat tegyen.

Az Egyház mindig tanította, hogy soha nem szabad tenni azt, amit az Ó- és az Újszövetség tiltó erkölcsi törvény formájában fogalmazott meg. Mint láttuk, maga Jézus hangsúlyozta e tilalmak elévülhetetlenségét: »Ha be akarsz menni az életre, tartsd meg a parancsolatokat: Ne ölj, ne paráználkodj, ne lopj, ne szólj hamis tanúságot!« (Mt 19,17-18)”. (VS 52)

Az Egyház tanítja, hogy „vannak cselekedetek, melyek önmagukban, függetlenül a körülményektől, tárgyuk alapján mindig súlyosan tiltottak.” (Reconciliatio et paenitentia apostoli buzdítás, 1984. XII. 2.) Maga a II. Vatikáni Zsinat az emberi személyt megillető tisztelettel kapcsolatban bőséges példákat hoz az ilyen cselekedetekre: „Minden, ami az élet ellen irányul: a gyilkosság bármilyen formája, a népirtás, az abortusz, az eutanázia és a szándékos öngyilkosság… szégyenletesek, s miközben mérgezik az emberiséget, nem azokat mocskolják be, akik elszenvedik, hanem azokat, akik művelik és igen nagy mértékben sértik a Teremtő dicsőségét.” (Gaudium et spes 27).

A bensőleg rossz cselekedetekről, nevezetesen a fogamzásgátló módszerekről, melyekkel a házastársi aktust szándékosan terméketlenné teszik, boldogemlékű VI. Pál pápa tanítja: „Igaz ugyan, hogy néha szabad eltűrni a kisebb erkölcsi rosszat egy nagyobb rossz elkerülése céljából, vagy hogy egy nagyobb jót előmozdítsunk, sohasem szabad, még a legsúlyosabb okokból sem rosszat tenni, hogy abból jó következzék (vö. Róm 3,8); ti. olyat akarni, ami bensőleg rendetlenség, s ezért méltatlan az emberi személyhez, még akkor is, ha azért történik, hogy egyes emberek, családok vagy a társadalom javait mentse vagy előmozdítsa.”(Humanae Vitae 17)

Szent Ágoston írja: „Mivel már maguk a cselekedetek bűnök, mint pl. a lopás, a házasságtörés, a káromlás és más hasonló cselekedetek, ki merné állítani, hogy jó motívumokkal hajtván végre őket, már nem volnának bűnök, vagy ami még képtelenebb következtetés, hogy igazolt bűnök volnának?” (Contra mendacium VII, 18.) Ezért egy tárgya miatt bensőleg rossz cselekedetet a körülmények vagy a szándék soha nem tudna átalakítani „szubjektíve” jó vagy megvédhető választássá.

II. János Pál pápa szerint ezért „vissza kell utasítani mint tévedést azt a véleményt, mely szerint bizonyos cselekedeteket vagy megfontolt választásokat lehetetlen fajtájuk – »tárgyuk« – szerint erkölcsileg ex genere suo (eredendően) rossznak minősíteni, függetlenül a szándéktól vagy előre látható következményeiktől. Az emberi cselekvés erkölcsiségének ezen racionális meghatározása nélkül lehetetlen volna egy objektív erkölcsi rend megállapítása, s bármi olyan törvény megfogalmazása, mely nem ismer kivételt; ez pedig súlyosan károsítaná az emberi testvériséget, az ember igaz javát és az egyházi közösséget is.” (VS 82)

 

B) Mindennek fényében most nézzük meg, hogy miként vonatkoztatható mindezen egyházi tanítás az emberi életre, különösen az eutanázia szempontjára:

II. János Pál pápa az Evangelium Vitae (Az Élet evangéliuma) kezdetű enciklikájában – igen keményen – így fogalmaz:

„A megfontolt döntés arról, hogy egy ártatlan embert megfosszanak az élettől, erkölcsi szempontból soha nem engedhető meg, sem mint cél, sem mint jó célra vezető eszköz. Súlyos engedetlenség ugyanis az erkölcsi törvénnyel, sőt magával Istennel szemben, aki szerzője és oltalmazója az életnek; továbbá ellentmond az igazságosság és a szeretet alapvető erényeinek. Senki és semmi nem hatalmazhat föl ártatlan ember megölésére, legyen az embrió vagy magzat, kisgyermek vagy felnőtt, öreg, gyógyíthatatlan beteg vagy haldokló. Ezenfölül senki sem kérhet ilyen gyilkos beavatkozást sem önmaga, sem hozzátartozója számára; és sem kifejezetten, sem hallgatólagosan bele nem egyezhet. Továbbá semmiféle tekintély sem hajthatja végre vagy engedélyezheti törvényesen.

Az élethez való jog tekintetében minden ártatlan ember feltételek nélkül egyenlő mindenki mással. Ez az egyenlőség alapoz meg minden hiteles társadalmi kapcsolatot, mely ha valóban hiteles akar lenni, nem alapozódhat másra, csak az igazságra és az igazságosságra, úgy, hogy minden férfit és nőt személynek ismer el és ilyenként oltalmaz, és nem dolognak tekinti őket, ami fölött intézkedni lehet. Az erkölcsi törvénnyel szemben, amely tiltja az ártatlan ember közvetlen megölését, nincsenek kivételek és nincsenek kiváltságok senki számára. Ebből a szempontból nincs különbség a világ ura és a földkerekség legszegényebb embere között: az erkölcsi követelmények szempontjából valamennyien föltétlenül egyenlőek vagyunk.” (EV 57)

A nagy pápa felhívja a figyelmet a mai társadalom kettős – mintegy tudathasadásos – szemléletére: „Amikor eluralkodik a szemlélet, hogy az élet csak addig jó, amíg élvezetet és jólétet hoz, akkor a szenvedés elviselhetetlen kudarcnak tűnik, amitől mindenáron meg kell szabadulni. A halált abszurdnak tartják, ha olyan életet szakít hirtelen félbe, amelyik még nyitott volt érdekes tapasztalatokban gazdag jövő felé; ezzel szemben „megkövetelt szabadulás”, amikor a létet értelmetlennek tartják, mert elmerült a fájdalomban, s elháríthatatlanul csak még súlyosabb szenvedések várnak rá.

Továbbá, elutasítva az Istennel való alapvető kapcsolatot, vagy megfeledkezve róla, az ember úgy gondolja, hogy önmaga számára ő a kritérium és a norma, s úgy véli, hogy a társadalomtól is megkövetelheti: biztosítsa számára a lehetőséget és módokat, hogy teljes önrendelkezési joggal rendelkezzék tulajdon élete fölött. Különösen a fejlett országokban élő ember viselkedik így, mert erre érez indítást az orvostudomány állandó fejlődéséből és az egyre fejlettebb eljárásokból.

Az orvostudomány és az orvosi gyakorlat a rendkívül fejlett gyógyszerek és műszerek jóvoltából ma nemcsak olyan problémák megoldására s a fájdalom oly nagymértékű enyhítésére képes, amire korábban gondolni sem mertek, hanem a végső stádiumban képesek fenntartani az életet, képesek újjáéleszteni hirtelen félbeszakadt alapfunkciókat, vagy beavatkozni szervátültetési célokkal.

Ilyen körülmények között egyre erősebb az eutanázia kísértése, azaz a halál fölötti uralom azáltal, hogy elősegítik, és így »édesen« vetnek véget önmaguk vagy más életének. Ami azonban első látásra logikusnak és humánusnak tűnik, valójában, ha a mélyére nézünk, abszurd és embertelen. Itt a »halál kultúrájának«  egyik legriasztóbb jelensége előtt állunk, mely elsősorban a jóléti társadalmakban terjed: e társadalmakat a hatékonysági gondolkodás határozza meg, és elviselhetetlen tehernek érzik az egyre növekvő számú öreget és beteget. Ezek a gyengék gyakran elszigetelődnek a szinte kizárólag a termelékenység elve alapján szerveződő családtól és társadalomtól, mely szerint egy gyógyíthatatlanul gyenge életnek nincs semmi értelme.” (EV 64)

Majd a pápa, szinte ex cathedra formába öntve az Egyház tanítását szenvedélyesen kijelenti:

„Ezen különbségtételek után, összhangban Elődeim tanításával és közösségben a katolikus Egyház Püspökeivel megerősítem, hogy az eutanázia Isten Törvényének súlyos megsértése, mert egy emberi személy szándékos megölése, ami erkölcsileg elfogadhatatlan. E tanítás a természetes erkölcsi törvényen és a Szentíráson alapszik, az Egyház Hagyománya továbbadta, és tanítja a rendes és egyetemes Tanítóhivatal.” (EV 66)

Az eutanázia ebben az értelemben ugyanolyan rossz, mint az öngyilkosság vagy a gyilkosság. Megosztani valakivel öngyilkos szándékát és segíteni őt az úgynevezett „segített öngyilkosságban” (suicidium adiutum) azt jelenti, hogy bűntárs, olykor fő cselekvő lesz az ember egy olyan igazságtalan cselekedetben, melyet semmi módon nem lehet igazolni, még akkor sem, ha kérték. „Nem szabad – írja Szent Ágoston meglepő aktualitással – mást megölni: akkor sem, ha akarja, akkor sem, ha kéri, s már nem maradhat életben… és segítséget kér ahhoz, hogy a lélek el tudjon szakadni a testtől”. (Epistula 204, 205.)

Még ha az eutanázia nem is abból ered, hogy valaki saját kényelme miatt nem gondoskodik a szenvedő megsegítéséről, mégis hamis jóságnak kell tekintetnünk, sőt a jóság súlyos eltorzulásának, mert az igazi könyörület megosztja a másik szenvedését, és nem pusztítja el azt, akinek kínjait nem tudja elviselni. Még romlottabb változata az eutanáziának, ha olyanok teszik – például szülők esetében –, akiknek türelemmel és szeretettel kellene rokonuk mellett állniuk, vagy mint az orvosok, akiknek hivatásuknál fogva gyógyítaniuk kellene a beteget legsúlyosabb, végső állapotában is.

Az eutanázia kísértése – ha már egy kiskaput megtalált – nem szűnik meg, hanem erősödik. II. János Pál szerint az eutanázia választása akkor a legsúlyosabb bűn, amikor emberöléssé válik, mert olyan személlyel szemben követik el, aki semmiképpen sem kérte és semmi módon nem adta jelét, hogy elfogadja.

Végül az önkényesség és az igazságtalanság akkor éri a csúcsát, amikor egyesek, orvosok vagy törvényhozók maguknak követelik annak meghatározását, hogy ki maradjon életben és kinek kell meghalnia. Így az Édenkert kísértése merül fel újra: olyan lenni, mint Isten „tudván a jót és a rosszat” (vö. Ter 3,5). De csak Istennek van hatalma életet adni és életet elvenni: „Én ölök és én keltek életre” (MTörv 32,39; vö. 2Kir 5,7; 1Sám 2,6.). Isten a maga hatalmát mindig és egyedül bölcs és szeretetteljes terve szerint érvényesíti. Amikor az ember bitorolja ezt a hatalmat, ostoba és önző logika szolgálatában elkerülhetetlenül igazságtalanságot és halált okoz. Így a gyengébbek élete az erősebbek kezébe kerül; a társadalomból kivész az igazságosság iránti érzék, gyökerében kerül veszélybe a kölcsönös bizalom, mely a személyek közötti hiteles kapcsolatok alapja. (vö. EV 66)

Az Egyház látszólagos és állítólagos szigorúsága és szívtelensége mögött valójában az áll, hogy  „mint Tanító fáradhatatlanul hirdeti az erkölcsi törvényt… Ennek a törvénynek az Egyház sem nem szerzője, sem nem bírája. Engedelmeskedvén Krisztus igazságának, kinek képmása tükröződik az emberi személy természetében és méltóságában, az Egyház értelmezi az erkölcsi törvényt és előterjeszti minden jóakaratú embernek, nem hallgatván el, hogy ez a törvény nem középszerű kötelezettségekkel jár és igényli és a tökéletességet.” (Familiaris consortio apostoli buzdítás 33.)

Az Egyház nem tagadja meg az igazság és az összetartozás elvét, amiért nem hajlandó jónak mondani a rosszat és rossznak a jót (vö. VS 102). „De ennek mindig társulnia kell a türelemmel és a jósággal, melyre maga az Úr adott példát az emberekkel való érintkezésben. Ő, aki nem ítélni, hanem üdvözíteni jött (vö. Jn 3,17), kemény volt a rosszal, de irgalmas a személlyel szemben.” (HV 29)

II. János Pál XIII. Leót idézve hívja fel a figyelmet arra, hogy ha egy társadalomból hiányzik az erkölcsi törvény, akkor az elkerülhetetlenül totalitarizmussá válik. Ez figyelhető meg a mai dekadens posztkeresztény nyugati társadalmakban, és ettől óv meg bennünket az eutanázia bárminemű engedélyezésének elutasítása:

„A totalitarizmus az objektív értelemben vett igazság tagadásából születik: ha nem létezik egy transzcendens igazság, melynek engedelmeskedve az ember megtalálja a maga teljes identitását, akkor nincs semmi biztos elv, ami biztosítaná az emberek közötti igazságos kapcsolatokat. Nemzeti, csoport és osztályérdekeik elkerülhetetlenül szembeállítja egyik embert a másikkal. Ha nem ismernek el valami transzcendens igazságot, akkor győz a hatalom ereje, s mindenki arra törekszik, hogy a rendelkezésére álló eszközökkel ráerőszakolja a másikra a saját érdekeit vagy a saját véleményét, tekintet nélkül a másik jogaira. Az embert csak annyiban veszik tekintetbe, amennyiben a hatalom növelésére eszközül szolgál.

A modern totalitarizmus gyökerét tehát abban kell megjelölnünk, hogy tagadja a láthatatlan Isten látható képmásának, az emberi személynek transzcendens méltóságát, aki természete szerint senki által nem sérthető jogok alanya: nem sértheti sem egyén, sem csoport, sem osztály, sem nemzet, sem az állam. Egy társadalmi testület többsége sem sértheti a kisebbség jogait azzal, hogy mellőzi, elnyomja, kizsákmányolja vagy megsemmisítésére tör.” (XIII. Leó: Libertatis praestantissimum enciklika, 1888. VI. 20.)

Ilyen értelemben a eutanáziát (és vele az abortuszt) legalizáló társadalmak döntésükkel – amellyel az ember istenképiségét és ezzel méltóságát relatív gondolkodással tagadják – a totalitarizmus veszélyes útjára léptek. Magyarországot ettől, a relativizmus diktatúrájától, a halál kultúrájától kell megmenteni.

Mindezzel szemben mi a „jó halál kegyelméért” imádkozva azt kérjük, hogy szenvedéseinket tudjuk Krisztusba, az értünk szenvedett Megváltóba integrálni. Tudjunk Vele együtt szenvedni, hogy az átélt kínok értelmet nyerjenek, és azokat áldozatként felajánlva embertársainkért és a bűnök bocsánatára értelmesen és emberhez méltóan felajánlhassuk. Mert így nyer értelmet és válik emberhez méltóvá a szenvedés. A jó keresztény halál nem a szenvedéstől való szabadulás, hanem az általa való megtisztulás, majd pedig a megtisztult ember találkozása Teremtőjével és Megváltójával.

 

Eőry Zsolt

teológus, egyháztörténész hallgató, a KDNP diósdi elnöke


2019. január 21., hétfő - Ágnes







Diósdi Fidesz - kapcsolat@diosdifidesz.hu

Készítette: Olcsó Weboldal
WEB Experts – web design • WORDPress